Kurosawa Akira élete

Image

Kurosawa Akira, 1910. március 22-én született Tokióban. Apja szamuráj osztályból származott, hivatásos katonatiszt volt, spártai nevelési elveknek megfelelően nevelte gyermekeit.  Anyjához jobban ragaszkodott, hiszen ő kedves és megértő volt. Nem szerette a katonai nevelést, amihez az is hozzájárult, hogy fizikailag is elég gyenge volt.

Nagy hatással volt rendezők több generációjára, világszerte. Legelső filmjét 1941-ben készítette, legutolsó műve halála után, 1999-ben jelent meg. Kevés olyan filmkészítőt ismerünk, akinek pályafutása ilyen hosszú és munkássága ilyen közkedvelt lett volna.

Image

Kurosawa filmeiben található meg a legtöbb nyugati vonás, főképp az individualizmusában jelenik meg. Filmeiben kiindulópont valamilyen eszme, mint a jó és rossz harca. Ő a legnyugatibb japán filmrendező. Egyszer ő maga azt nyilatkozta: “Mindig azt mondják milyen könnyen érthető a külföldiek számára, de én soha nem gondolt rájuk, mikor azokat készítettem. Talán azért tartom a legalkalmasbbnak a nyugati külsőt, mert a mai japán fiataloknak készítek filmeket. Szinte fordítanom kell nekik, hogy értsék… hiszen valójában semmit sem tudnak Japánról vagy a Japánságról… Ó, nagyon is japán vagyok én, igazi japán!”
Az amerikai film legerősebb oldala az akció, az európainak a jellemábrázolás, az egyén központúsága, a japánnk pedig a hangulata, a szereplők bizonyos helyzetekben mutatják be. Gyakori gond nekünk, nyugatiaknak Kurosawa filmeknél, hogy nagyon terjedelmes, hosszadalmas az. A lényegét megértjük, de a rendező célja az hogy fel fogjuk az adott helyzett súlyosságát, átéljük azt, nem a lényeg ha nem az igazi megértést szeretnék nyújtani.

 Image

1943 és 1991 között közel 30 filmet készített. Több díjra is jelölték, 1989-ben Oscr-díjat is kapott életművéért. Élete azonban nem volt ilyen felhőtlen, 1972-ben öngyilkosságot kísérelt meg, aminek oka mai napig nem tisztázódott. Az eset előtt és után is évekig nem lehetett hallani róla. Ez mutatja, hogy a díjak, az elismerés nem old fel mindenfajta konfliktust, illetve nem ez a feltétlen boldogság kulcsa.

Image

1998-ban halt meg agyvérzés miatt Tokióban.

Szakirodalom:

Berkes, Ildikó: Kurosawa Akira. Bp.: Magyar Filmintézet, 1991

Internetes forrás:

http://factsanddetails.com/japan/cat20/sub132/item722.html (2014. május 5.)

http://hu.wikipedia.org/wiki/Kuroszava_Akira (2014. május 7.)

http://ja.wikipedia.org/wiki/%E9%BB%92%E6%BE%A4%E6%98%8E (2014. május 5.)

Advertisements

Népszerű chanbara karakterek II.: Crimson Bat

Sziasztok!

Íme tehát a következő cikkünk a vak kardforgatónőről.

A Crimson Bat egy négy filmből álló sorozat, ami címét magáról a főszereplő karakterről kapta. A vak kardforgatónő történetét a Shōchiku stúdió vitte vászonra 1969-ben, akik megirigyelték a Daiei stúdió méltán népszerű Zatōichi szériáját, és mintegy arra válaszként megalkották saját hősüket.

Image

A két karakter egymásoz igencsak hasonló, kezdve rögtön a nevükkel: az Ichiből egyszerűen Oichi lett. A gyerekkoruk sem különbözik túl sokban egymástól, csak itt Oichit az anyja hagyta magára, és hétévesen vakult meg egy villámlás következtében. Miután a védelmezőjét meggyilkolják, egy idegen, vándorló ronintól kitanulja a kardforgatás művészetét, majd anyja keresésére indul, valamint bosszút állni. Az életútja is ugyanaz; egy vak harcos, aki az országot járva, pénz fejében munkát vállal. Persze azért van különbség is: Oichi gyengesége a női lobbanékonyság.

Image

Bár annak mintájára készült, a Crimson Bat nem annyira jó, mint a Zatōichi. A látványos harcjelenetek, a nyomokban felbukkanó erotika és Oichi szépségének ellenére a sorozat egyszerű bosszúfilm-jellegű, a már megszokott klisékkel.

Image

Egy magyar plakát a filmről 🙂

A sors iróniája pedig, hogy néhány évtizeddel később megjelent a Zatōichi hivatalos női karakteres változata, a 2008-as Ichi.

Image

 

Végezetül pedig egy újabb rövid videó a filmről, angol szinkronnal: https://www.youtube.com/watch?v=G6NYA1Nvkhw

Kecskés Boglárka, Erdős Ágnes és Simon Márton

Népszerű chanbara karakterek I.: Zatōichi

Sziasztok!

Következő két cikkünkben szeretnénk szót ejteni két chanbara karakterről, az első Zatōichi, a második pedig az ő mintájára megjelent Crimson Bat.


Zatōichi

Image

Zatōichi (座頭市) Shimozawa Kan regényíró kitalált karaktere. Ő eredetileg egy kisebb jelentőségű karakternek szánta, a Daiei stúdió volt, aki felkarolta, a vak masszőr és kardforgató története így vált Japán leghosszabb ideig futó, az Edo-korszakban játszódó film- és televíziós sorozat szériájává.

Image

Az 1962-es, első Zatōichi film plakátja

Zatōichi (eredeti nevén Ichi) első látásra egy ártalmatlan masszőr és szerencsejátékos, aki az országot járva, amellett, hogy chō-hanozásból (egyfajta kockajáték) él, különböző munkákat is vállal: masszázst, esetenként akupunktúrát végez, énekel és zenél. Emellett azonban titokban magasan képzett a kardforgatás művészetéből – főleg a Muraku iskola kenjutsujából és iaidōból. Ezenkívül ért még a sumōhoz és a kyūjutsuhoz is.

Múltjáról nem tudunk sokat, a közölt információk alapján viszont megállapíthatjuk, hogy története nem kezdődött egyszerűen: apja ötéves korában eltűnt, majd körülbelül nyolcéves korában, nem tisztázott okok miatt megvakult. Kendo oktatója szorgalmas tanítványaként írta le, aki folyamatosan és nagy odaadással gyakorolt, amivel kidolgozta hihetetlen kardforgató képességét.

Image

Zatōichi harc közben

Zatōichi saját magáról azt állítja, hogy abban a hároméves időszakban, amit edzéssel töltött, csatlakozott a yakuzához, de miután rájött, mennyi ártatlan embert sebesített vagy ölt meg, és ezáltal megváltozott, tudta, itt az ideje annak, hogy mély megbánást tanúsítson, ez pedig egy erkölcsi újraértékelődést, új perspektívákat és nagy lelkiismeret-furdalást hozott a számára. Ezután az ártatlanoknak, és azoknak a védelmezőjévé vált, akiket a yakuza elnyomott vagy épp fenyegetett, kiállt az igazságtalanság ellen, valamint segített a bajbajutottakon, de gyakran futott bele banditákba is, ami szintén esélyt adott némi dráma kibontakozásának.

A Zatōichi széria lényege tehát egy alapvetően jó és bölcs ember története, aki szinte mindig alázatosan próbál helyesen cselekedni annak fejében, hogy valahogy megváltsa önmagát, és ezzel talán engesztelést nyerhet a múltban elkövetett hibáiért. Magát eközben mégis gonosznak és rossznak hiszi, aki méltatlan arra a szeretetre és tiszteletre, amit néha mutatnak az irányába, bűneit pedig jóvátehetetlennek tartja, ez a felfogása pedig szinte mágnesként vonza felé a bajt. Mivel tudja, és bölcsen vagy épp ösztönösen elfogadja azt is, hogy végül úgyis tragédiába torkollna, senkit nem enged közel magához, így egyetlen állandó társa a halál, ami árnyékként követi őt, bárhová is megy. Ezáltal pedig, valamint többnyire könyörületes természete ellenére, nem esik nehezére a gyilkolás.

Magában a harcban hihetetlenül gyors, a kardot fordítva tartja, mindez pedig kombinálva higgadtságával, kifinomult hallásával és szaglásával félelmetes ellenféllé teszi, könnyedén harcol egyszerre több emberrel is. Ezenkívül, hasonlóan Miyamoto Musashi Nitō Ichi stílusához, képes egyszerre két kardot is használni.

Image

A küzdelmek mellett számos más jelenet is folyamatosan ismétlődik a szériában; népszerű például, hogy Zatōichi rengeteget nyer a chō-han kockajátékban azáltal, hogy hallja, hogy a ledobott kocka épp páros vagy páratlan számra esett.

Zatōichi történetéből 1962 és 1989 között 26 film készült el, az 1972 és 1974 között futó sorozat pedig elérte a 100 részt, mielőtt törlésre került volna.

Az eredeti széria 17. filmjét 1989-ben az amerikaiak újrakészítették Vak végzet címmel, 2003-ban pedig Kitano Takeshi is elkészítette saját Zatōichi filmjét, amiben a főszerepet is ő kapta. Mindemellett színpadi változat is készült Miike Takashi rendezésével.

Image

Kitano Takeshi Zatōichijének plakátja

A cikk végére pedig egy rövid jelenet, szintén Kitano Takeshi filmjéből: https://www.youtube.com/watch?v=T0xgv8mwgwo

Következő cikkünkben Crimson Batről, a vak kardforgatónőről fogunk néhány szót ejteni.

Kecskés Boglárka, Erdős Ágnes és Simon Márton

Japán történelmi értékek fennmaradt szilánkjai Ito Daisuke-től

51GMG4PBZHL._SL160_
Előző cikkünkben háború előtti rendezőkről volt szó, most ennek nyomán a Zanjinzanbaken (斬人斬馬剣) című filmet szeretném bemutatni. A film 1929-ben készült, a Shōchiku (松竹) filmstúdió támogatásával, akik az átlagos költségvetés harmincszorosát ajánlották fel Itōnak a nagy kaliberű film elkészítésére.

Ahogy már írtuk, keikō-eiga(傾向映画)-nak nevezik azokat a filmeket, amelyek olyan társadalmi problémakört boncolgatnak, amely a zsarnokoskodó hatalom és ezzel szemben a mezőgazdasággal foglalkozó „nép”, paraszti réteg életviteli nehézségeit ábrázolja. Természetesen az ellentmondásos, igazságtalan szabályok mint a konfliktus alapja nélkülözhetetlenek.

t02200165_0800060012667295470 Történetünk főhőse Juji Raizaburo(十時来三郎), végig fehér kimonót visel, ártatlanságát, igazságos, pozitív jellemű hős szerepét jelképezve ezzel. Ő lép fel a nép megmentéséért az önkényes vezetőréteg ellen.  Ezeket a hősies megmozdulásait a hatalom nem igazán tolerálja, így egy halom ronint bíznak meg azzal, hogy kapják el Raizaburo-t.

Az első támadás alkalmával a ronin rátámad hősünkre, de ő nem támad vissza. Majd megkérdezi: Te miért akarsz engem megvágni? (おまえは何故、俺を斬るんだ!) Mire a ronin: A megélhetésem miatt. (Hogy tudjak mit enni.) (飯を食うためだ!).  És azt az ételt ki készíti? (その飯は誰が作っているんだ!)- hangzik el a kulcsmondat, ezzel a kört be is zárva. A ronin meglepődik, illetve megérti, „leesik” neki – Igen, a nép készíti.
Annak pedig így nincs értelme, hogy a nép védelmezőjét megölje, „megvágja”, hiszen saját maga alatt vágná a fát. Így összebarátkoznak egymással. 🙂 Mily megható! 感動!„カッコイイですね~。”

Következő jelenet, újabb támadás az uralkodó osztály felől: elrabolják a nőket. Hősünk fehér lovon és (most már) barátai, a roninok összefogásban rohannak az asszonyok megmentésére! Micsoda izgalmak! Nagy akcióba lendülnek a roninok, Raizaburo pedig egyenesen bevágtat a palotába és ezzel a lendülettel ejti túszul az uralkodót. A nép is fellép érdekeiért, nagy csatajelenet alakul ki.

A végén, ahogy az várható volt, a nép győzedelmeskedik az önkényes uralkodó ellen. Látható az ünnepség a képen, középen a hölgyek, akiket kiszabadítottak és a nagy tömeg. Itō ezekért a nagy, több száz főt mozgató jelenetek forgatásra kapta a nagy költségvetést.   zanjin

Kulcsfontosságú, hogy itt a film végén hősünk már nem látható. Ez jelképezi a japán kultúra különbözőségét a nyugatitól, a film nem az egyénről, a hős én-központúságáról szól, hanem a nép összetartó, egységes erejéről.

Ez a mély eszmei értékeket ábrázoló, átadni kívánó alkotás, mindössze 26 perces némafilmbe sűrítve jelenik meg előttünk.

A film 2002-ig egyáltalán nem volt megtekinthető. Akkor találták meg és újították fel a szalagot, ma is csak a tokiói filmművészeti központban vetítik. Mivel a filmet így is kímélni kell, vetítésre ma is csak ritkán kerítenek sort.

20100902212257313a69a1de63a735318c0439dfd5d183dc5

Főszerepben Tsukigata Ryunosuke (月形龍之介), aki később a Mitokōmon(水戸黄門) nevezetű sorozattal vált ismertté és szerzett magának hatalmas rajongói tábort. 2002-ben, mikor felújították a filmet, nagy örömet okozott főleg ezeknek a rajongóknak fiatalkori felvétele miatt. Róla majd a jidaigeki(時代劇)-s sorozatokról szóló cikkben lesz szó részletesebben.

Reméljük sikerült egy kis betekintést nyújtani a háború előtti szamuráj filmekbe, folytatjuk Kurosawával!

Internetes források:

Itō Daisuke és Makino Masahiro

 

Sziasztok!

Harmadik cikkünkben egyből két rendezőről is szót ejtünk, akiket a chanbara műfaj megalapítójaiként tartunk számon.


Itō Daisuke

Image

Itō Daisuke (伊藤大輔) rendező és forgatókönyvíró 1898. október 12-én született Uwajimában, Ehime prefektúrában.

Bár manapság már nagyrészt feledésbe merült, őt tartották Japánban az 1920-as és korai 1930-as évek legnagyobb filmrendezőjének. Legtöbb korai némafilmje sajnálatos módon elveszett.

1920-ban csatlakozott a Shōchiku színésziskolájához, de Osanai Kaoru ajánlására hamar a forgatókönyvírásra váltott. Első filmjével, az 1924-es Shuchū nikkivel megszabadult a szamurájfilmek elcsépelt szabályaitól, helyette pedig egy addig példátlan szintű kifinomultságot vezetett be; német és francia regényekből emelt át elemeket a filmjeibe, ezzel pedig az avantgárd szintjére emelte a jidaigekit.

Miután megpróbálta elindítani saját produkciós irodáját a Nikkatsuhoz csatlakozott, ahol megalapozta hírnevét az 1927-ben elkészült, háromrészes Chūji tabi nikkivel, amit a jidaigeki műfaj egyik mesterműveként tartanak számon.

A némafilmek korában leginkább a túlmozgó kamera stílusáról volt híres, amivel megszerezte magának a nevéből szójátékkal kreált Idō daisuki becenevet. Ez a stílus a kamerának az egyik szögből való másik, az előzőtől elütő szögbe való ugrását jelentette. A gyors montázsok ilyen használata Daisuke részéről olyan innováció volt a filmkészítésben, amin keresztül filmjeinek ritmusa addig soha nem látott sebességet ért el.

A háború előtti időszakban, amikor a műfaj filmjei a japán ultranacionalizmus egyik eszköze volt, Daisuke dacosan, nihilistán fellázadt a meglévő hatalom ellen, és a szegény sorsúakkal szimpatizált, ez a fajta nézet és viselkedés pedig a filmbéli karakterein is (mint például Tange Sazen (丹下左膳)és Kunisada Chūji (国定忠治)) kiérződött. Ezáltal lefektették az alapjait a filmek egy olyan alfajának (keikō-eiga (傾向映画)), ami eddig példátlan realizmussal ábrázolta a szegénységet.

Bár Daisuke nem volt olyan sikeres rendező, mint az utána következőek, de olyan jidaigeki sztárokkal dolgozott együtt, mint Ōkōchi Denjirō, Kinnosuke Yorozuya, Ichikawa Raizō és Bandō Tsumasaburō, és habár a korai ’70-es években is folytatta a filmkészítést, soha többé nem ért el olyan viharos sikert, mint a némafilmek korában. 1981. július 19-én hunyt el. Halála után, 1991-ben találtak meg egy részletet az elveszett filmként számon tartott Chūji tabi nikkiből, amit be is mutattak a közönségnek.

Makino Masahiro

Image

Makino Masahiro (マキノ雅弘), eredeti nevén Makino Masachika (牧野 正唯) 1908. február 29-én Kyoto-ban született, Makino Shōzō legidősebb fiaként, akit gyakran neveznek a japán mozi egyik úttörőjének, atyjának.

Ötven évig tartó munkássága alatt több, mint 260 filmje jelent meg, elsősorban chanbara és ninkyō filmek, amik a yakuza filmek első változatai voltak.

Masahiro pályáját apja filmjeiben kezdte színészként, először mindösszesen 3 évesen szerepelt. Tanulmányainak végeztével, 1925-ben hivatalosan is csatlakozott a Makino Film Productions társasághoz, ahol először apja mellett dolgozott rendező asszisztensként, rendezőként pedig 18 évesen debütált Aoi Me no Ningyo című filmjével, 1926-ban.

Image

Makino Masahiro édesapjával, Makino Shōzōval

Sanjo Itaro forgatókönyvíróval és Niki Minoru operatőrrel karöltve készítette el Roningai (1928) és Kubi no Za (1929) című filmjeit, amik sokáig vezették folyamatosan a filmek Top 10-es listáját. Bár Masahiro nem tartozott Japán elsőrangú rendezői közé, mint Kurosawa Akira, ettől függetlenül nagy tiszteletnek örvendett, a szigetország egyik legnépszerűbb rendezőjévé pedig az 1928-as Roningai (浪人街第一話、第二話, Roningai Daiichiwa, Dainiwa) című, nihilista némafilmje tette. Ellenben, hiába nyerte el a kritikusok elismerését, és vált ez a műve népszerűvé, a Japánban egyre növekvő militarizmus és nacionalizmus okán a hatóság szigorú cenzúra alá vonta.

Népszerűsége mellett, stílusa miatt sok ellenzőt is szerzett magának. Ez a stílus, ami Itō Daisuke stílusához hasonló, és amiről a leginkább ismert volt, jellemezte filmjei forgatásának sajátos ritmusát, ami a lassú, érzelmes jelenetek és a gyors, pörgős akciójelenetek hirtelen váltakozását jelentette. Ezenkívül bírálatot kapott filmjei forgatási ideje miatt is, 1936-os Edo no Ka Oshō című filmjét például mindösszesen 28 óra alatt forgatta le.

Műveiben akciófilmekre szakosodott, karakterei magányos hősök voltak, általában elkötelezett szamurájok vagy gengszterek, akik személyes érintettség révén álltak bosszút valamilyen őket ért igazságtalanságon.

Filmjei mellett készített zenés vígjátékokat is, mint például a Singing Lovebirds 1939-ben, valamint háborús propagandákat, mint a Hanako-san és az Ahen senshō, mindkettőt 1943-ban vitte vászonra.

Édesapja halála után a Makino Film Productions csődbe ment, ezután Masahiro a Nikkatsuhoz csatlakozott, a II. Világháború után pedig a Toho és Tohei stúdióknál készített filmeket.

Utolsó filmje 1972-ben jelent meg. Betegsége miatt 1993. október 29-én hunyt el.

A cikk végére pedig egy apró érdekesség, egy videó a Roningai egy későbbi feldolgozásáról:
https://www.youtube.com/watch?v=0FVfHRQFTYE

 

Kecskés Boglárka, Erdős Ágnes és Simon Márton

ちゃんばら

Sziasztok!

Ebben a cikkünkben egy rövid áttekintést szeretnénk prezentálni a chanbara műfajról.    

A chanbara a japán jidaigeki műfaj egyik alkategóriája, magyarul az ún. „kardvívó“ vagy „szamurájfilmek“ összefoglaló neve. Maga a jidaigeki valamilyen történelmi korban játszódó film vagy televíziós sorozat, és amíg ez a műfaj nem feltétlenül vonultatott fel szamurájfilmeket, a belőle kialakult chanbara konkrétan erre specializálódott. Keleti megfelelője a nyugati háborús filmeknek vagy az amerikai cowboy filmeknek, a két műfaj gyakran merített is egymásból ötleteket. Kurosawa Akirát – akinek munkásságáról a későbbiekben bővebben is szót ejtünk – A hét szamuráj című 1954-es film elkészítésében például John Ford westernfilmjei ihlették, John Sturges A hét mesterlövész című 1960-as alkotása pedig Kurosawa filmjének a westernfilmes átdolgozása.

Chanbara filmek leginkább 1920 és 1970 között készültek, ezután főleg a műfaj filmcsillagainak kiöregedése, és a japán főáramú filmipar folyamatos csökkenése folytán, bár egészen a ‘90-es évekig jelentek meg ilyen filmek, gyártásuk szinte teljesen megszűnt.

A műfaj filmjei általában a Tokugawa korszakban játszódnak, történetei középpontjában pedig egy szamuráj, és annak az életútja állnak. Sok film foglalkozik gazdátlan roninokkal, vagy a társadalmi változások miatt más státuszba kerülő szamurájok életével.

Míg a ‘20-as, ‘30-as években a műfaj rendezői inkább drámákat készítettek, a II. Világháború után ez gyökeresen megváltozott. Ezeket a korai műveket felváltotta az akció, és sokkal sötétebb, erőszakosabb, fizikailag vagy pszichológiailag sérült karaktereket, hősöket vonultattak fel. Példának okáért Kurosawa Akira szamurájfilmjeire a halálnak és az erőszaknak az egyszerűsített, egyben eltúlzott ábrázolása volt jellemző, a további filmjeiben szereplő szamurájok és egyéb szereplők pedig többnyire magányos, visszavonult figurák voltak, akik inkább rejtegették harci képességeiket ahelyett, hogy kérkedtek volna velük.

A chanbara filmek kapcsán a két talán legfontosabb rendező Itō Daisuke és Makino Masahiro, akik kulcsszerepet játszottak ennek a műfajnak a fejlődésében a némafilmek és a háború előtti időszak korában. Következő cikkünk az ő munkásságukat fogja taglalni.

Kecskés Boglárka, Erdős Ágnes és Simon Márton

Bevezetés a szamurájfilmek világába, tematikával fűszerezve

Sziasztok!

Első cikkünkben szeretnénk nagy vonalakban meghatározni, miről is szeretnénk írni ebben a félévben. Témánk a klasszikus japán szamuráj filmek lesznek, amelyben talán már sokak által ismert filmeket, illetve rendezőket szeretnénk bemutatni nektek.

Kezdésképpen első cikkünk arról fog szólni, hogy hogyan is alakult ki a szamuráj film, mint műfaj. Általános áttekintést szeretnénk nyújtani a japán filmek világáról, a szamurájokkal a középpontban. A címben megjelöltチャンバラ kifejezésre is ki fogunk térni, annak kialakulására és fejlődésére. 

Pár szót ejtenénk híres rendezőkről, akik nevüket adták ezekhez a művekhez. Az általuk történő műfaj átalakulásáról, és ennek az egyedi témának megjelenítési formáiról, módjairól fogunk írni. Az elején kezdve  黒澤明(Kurosawa Akira) munkásságától  ビートたけし(北野武) (Bi-to Takeshi (Kitano Takeshi))-ig bezárólag.

Image            Image

Kiemelnénk pár híres vagy érdekes feldolgozást, amelyek ebben a témában érdekesek lehetnek. Természetesen nem tudunk minden mozzanatra kitérni, de egy fejlődési ívet szeretnénk felmutatni, ami az első filmektől ( pl. 七人の侍) mindmáig tart a japán, illetve világszerte virágzó szamurájokat megjelenítő filmművészetben.

Image

Ha jut még rá idő, a történeti háttérről, az egyéni szamuráj gondolkodásmódnak a filozófiájáról, belső értékrendszeréről is szeretnénk szólni. Illetve, hogy ezek filmvásznon történő átadásáért milyen módszereket alkalmaztak.

A héten érkezik első cikkünk, jó olvasgatást kívánunk hozzá!
Erdős Ágnes, Kecskés Boglárka és Simon Márton